VIII.

 

Állok az ablak előtt, és kifelé bámulok az utcára. A hangfelvételeket lejegyeztem. Nincs tovább. Az erő, amiről azt hittem, örökké tart, és pár napja olyan hatalmas lendületet adott, mostanra szinte teljesen eltűnt. Pedig an ­ nyira bíztam benne, hogy végre sikerül, hogy már nincs semmi, ami az utamba állhat. És titokban bíztam abban is, hogy Isten végre rám kacsint, feltűnik neki, hogy itt az ideje csodát tenni. De nem történik semmi.

 

 Pár perce felhívtam Sanyit, és hosszan könyörögtem neki, de nem volt hajlandó időpontot adni. Pedig már csak egyetlen apró részlet hiányzik a könyvből: a lényeg. Fogalmam sincs, egyelőre mit csináljak. Gondolkodtam rajta, hogy szerzek Sanyi helyett egy másik parapszichológust vagy valami hasonlót, de személyesen nem ismerek ilyet, az idegenekkel pedig nincsenek túl jó tapasztalataim. Mikor megunom az utcát, a plafont kezdem bámulni, hátha sikerül elkapnom Isten tekintetét, de egyelőre nagyon szégyellheti magát, mert nem hajlandó velem farkasszemet nézni. Olyan jó lenne tudni, mi ilyenkor a teendő.

– Hova forduljak? – teszem fel a kérdést a plafonnak.

– Befelé. Mindig csak befelé – feleli a plafon. Hátraugrok, körülnézek. Hiába meresztgeted a szemed, nem fogsz látni. Egyelőre legalábbis biztosan nem. Újra körülnézek, de tényleg nem látok senkit. Megint a plafon felé fordítom a fejem.

– Befelé figyelj, a gyomrodra, az sokat segít – mondja a hang szemrehányóan.

– Meghülyültem? – kérdezem, és körbe fordulok.

 – A gyomrodat figyeld! Figyelem a gyomromat, és mint annyiszor az elmúlt pár évben, most sem érzek mást, csak mély és őszinte bizonytalanságot.

– Ne félj! – mondja a hang, mintha ez annyira egyszerű lenne.

 – Ki vagy te?

– Toth.

– Tóth? Tóth Sanyi? Sanyikám, meghaltál? Vagy mi van veled? Érzem, hogy nevet. Furcsa érzés, hogy bennem nevet valaki, aki nem én vagyok, ráadásul úgy, hogy én semmi vicceset nem találok az egészben.

 – Nem, a barátod él és virul. Az én nevem Toth rövid o-val. Vagy másképpen Tehuti.

– Nem ismerek ilyen embert – mondom rövid gondolkodás után. Megint nevet.

– Azért kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzak!

– Tessék!

– Az emberek általában úgy hívnak; Hermész Trisztmegisztosz Toth. Egyiptomban Tothnak, Görögországban Hermésznek neveztek. Én vagyok az írás mestere, az istenek hírnöke, az emberiség tanára, én vagyok a há­romszor nagy. De szólíthatsz úgy is, hogy a Mindenség Ura.

 – Nyugi, nem foglak.

– Majd meglátjuk, te döntesz.

– Te, nem ez a Hermész Trisztmegisztosz írta a smaragd táblákat? – kezd derengeni.

– Inkább csak ihlette. Úgy pontosabb.

– És az te vagy?

– Igen. – Szóval te ihletted, hogy „Ahogy fent, úgy lent, és ahogy bent, úgy kint”? Satöbbi, satöbbi? – Igen.

– Ez mondjuk elég jól sikerül. Reklámszlogenekben nem utazol? Elég jó pénzért kaptam egy felkérést egy híres liftgyártó cégtől. Odáig már eljutottam, hogy „Minőség a mozgásban…” De kellene elé valami. Talán adhatnál valami ötletet.

– Most nem igazán ezért jöttem…

– Ugyan már, egy fél mondat elég… Aztán jöhet, hogy „minőség a mozgásban”. Kéne valami frappáns. – Megértem a nehézségeidet, de most inkább…

– Mi legyen? Mit lehet mondani egy liftről? A hang nagyot sóhajt bennem.

– Esetleg mond az, hogy „ahogy fent, úgy lent.”

Megdermedek. – „Ahogy fent, úgy lent. Minőség a mozgásban…” Te, ez egész jó ötlet!

 – Köszönöm – mondja Hermész. – Akkor mehetünk tovább?

Arra gondolok, biztos kiszáradtam. Ha iszom egy pohár vizet, talán eltűnik belőlem ez a délibáb. – Itt vagy még? – kérdezem óvatosan, miután ittam, és a vízzel titokban keresztet vetettem magamon.

 – Persze. – És azt állítod, hogy te vagy a smaragdtáblák ihletője?

– Még mindig nem hiszed?

– Nem, mert nem értem, hogy mit keres egy ilyen kaliberül muki a gyomromban. Miért nem jelensz meg, és beszélgetünk normálisan? Megint nevet. Én viszont kezdem elveszíteni a türelmemet.

– Most ebben mi olyan vicces? – Én sosem jelenek meg emberi alakban. Annak semmi értelme nem lenne. Azért neveztek a görögök az istenek hírnökének, az egyiptomiak pedig az írás istenének, mert a tudást közvetítem az Egység és az emberek kö­zött. Leegyszerűsítve és nagyon pontatlanul: én vagyok a magasztos ihlet. Az ihletnek pedig semmi értelme emberi bőrbe bújni.

– Jó, és tőlem mit akarsz? – kérdezem, és próbálok megbarátkozni a hanggal. – Úgy látom, nem örülsz nekem… – Nem csakhogy nem örülök, hanem határozottan fé­lek. Biztos megint kezdődik valami őrület.

– Lehet, hogy inkább befejeződik…

– Tényleg? És mi fejeződik be?

– A könyved.

– Aha! Értem… Figyelj, én nem akarlak megbántani, és kérlek, ne érts félre, de miért most bukkansz elő? Miért nem akkor, amikor még egy sor sem volt kész? Most már szerintem nélküled is elboldogulok valahogy. Inkább majd gyere el a könyvbemutatóra. Érzem, hogy mosolyogva csóválja a fejét.

– Az hiszem, nem értetted meg. Én vagyok Hermész Trisztmegisztosz Toth, az istenek küldöttje, az Univerzum Ura. Ezt a könyvet én ihlettem.

– Jó, mondjuk, így van. De miért nem jöttél el hozzám korábban?

– Te hülye vagy? – kérdezi őszinte megrökönyödéssel Hermész Trisztmegisztosz Toth, az Istenek küldöttje, az Univerzum állítólagos Ura.

– Lehet. De az is lehet, hogy egyszerűen úgy érzem, érdekes módon a babérkoszorú osztásra sikerült csak ideérned. Szerinted ez nem furcsa? Rengeteget kínlódtam, nem beszélt hozzám senki, teljesen egyedül kellett megküzdenem mindennel. Akkor miért nem magyaráztál kifelé a hasamból?

– Mert nem voltál rá kész.

– Na, ezt… ezt nem mondod komolyan! Ezt és ennek az ellenkezőjét is bármikor bárkinek be lehet adni! Mégis mihez képest vagyok kész vagy nem kész? Mi méri ezt? Szerintem te nem vagy kész, hogy bekerülj a könyvembe. És addig biztosan nem is írlak bele, amíg el nem magyarázod érthetően, hogy hol voltál eddig.

– Végig veled… Még be sem fejezi, felugrom, és hevesen hadonászni kezdek magam körül a levegőben. Bárcsak el tudnám kapni, csak egy kicsit! Kiráznám belőle az ezoterikus maszlagot.

– Csak azt ne mond, hogy végig velem voltál! – kiabálom.

 – És ha így igaz?

– Te vagy az őrangyalom? – kérdezem gyanakodva.

– Igen és nem – mondja csöndesen. – Én Toth vagyok a háromszor nagy…

 – Meg a mindenség ura és a többi – vágok közbe, mert komolyan félni kezdek, hogy újra elismétli. – És miért pont most sikerült? Miért nem máskor?

– Nem mondom, mert ideges leszel.

– Azért tehetnél rá egy kísérletet…

 – Mostanra értél meg. Tessék, valóban ő lehet az univerzum ura, mert látja a jövőt: tényleg ideges leszek. De már nem ugrok fel, és nem is hadonászok feleslegesen. – Jó, tegyük fel, hogy valóban te vagy a Mindenség Ura. És akkor most hogyan tovább?

– Mint mondtam, együtt befejezzük a könyvedet.

– És mit akarsz, mit csináljak? – Amit eddig. Ülj le az íróasztalhoz. Ha jól figyelsz, nem sok dolgod maradt. Diktálni fogok. Leülök a számítógép elé, ujjaimat a billentyűzetre teszem. – Hát, akkor figyelek – mondom, és arra gondolok, hogy most kiderül, mire elég, ha az embernek van egy befolyásos barátja az univerzumban.